BGF KVIK GÓLYATÁBOR '15

2015.09.07 19:18

A tábort megelőző időszak szó szerint maga volt a paradicsom. Az összes teher lekerült rólam, nem volt többé napi több óra magolás, korán kelés és éjjelekbe nyúló kutatómunkák. Emlékszem az volt az első gondolatom, hogy talán még sosem éreztem még annyira felszabadultnak magam. Többé nem voltak korlátok, megalázások és semmi.

Aztán jött a gólyalevél… Benne a gólyatábor részleteivel. Újra elkezdődött a vacillálás, hogy most menjek, vagy ne menjek. Hirtelen minden ismerősöm megjelent, hogy elbizonytalanítson. Mert márpedig nekem semmi keresnivalóm egy olyan helyen, ahol ennyi ember van. ( Utólag értem, hogy miért féltettek, de ha rájuk hallgattam volna, életem legnagyobb élményétől fosztom meg magam, amit sosem tudtam volna megbocsájtani se nekik, de ami a legfontosabb, magamnak sem.)

Hogy végül mi vitt rá arra döntésre, hogy mondhatni ismerősök nélkül nekivágjak ennek a kalandnak? Két szó: BIZONYÍTANI AKARÁS. Magamnak és másoknak is. Egyszerűen azt akartam, hogy lássák, több vagyok, mint egy lány, aki a szabadidejének nagy részét a fantáziavilágába vonulva élni, miközben a valóságot igyekszik kizárni. Így belevágtam valami újba, ismeretlenbe és nem utolsó sorban félelmetesbe.
Az indulás előtti éjszaka rettegve hunytam be a szemem. Fogalmam sem volt mire számítsak. Milyen emberek vesznek majd körül… Tisztán emlékszem, hogy jó korán lefeküdtem aludni ennek ellenére négy egész órát sikerült alvással töltenem. Reggel mégis kipattantam az ágyból. Halál nyugodtan öltöztem fel és dobtam fel magamra némi sminket, miközben a következőt mondogattam magamban - mint valami mantrát ismételgetve-: Csak add önmagad! - bárkivel beszéltem (aki nem lebeszélni akart), ezt javasolta.

Légy az, aki vagy; se több se kevesebb. Úgy döntöttem. hallgatok rájuk. amolyan lesz, ami lesz alapon. A Déli pályaudvarig (onnan indultunk) az oda út tőlem nagyjából egy fél óra volt, így még egy utolsó "felkészítő tréningen" is részt vehettem a nagybátyám és az apukám jóvoltából, de ez akkor nagyon rám fért. El kellett engednem az összes görcsösséget, ami bennem volt amiatt, hogy nem fognak szeretni.

Az egyik lánnyal már megbeszéltem a találkozót, így az utolsó jó tanácsot meghallgatva búcsút intettem a kísérőimnek és elindultam a megbeszélt helyre.
Szerencsémre szinte rögtön feltűnt a lány, így nem kellett sokat keresnem. Nagy levegőt vettem és odaléptem. Megvolt a kötelező bemutatkozás és indulhatott a csevej, amihez később egy nagyobb társaság is csatlakozott.

Mindenki rettentően izgatott volt, de azért volt, akin ez koránt sem látszott annyira. Én szerintem azt sem tudom mit beszéltem, ez nálam jellemző, ha ideges vagyok. De mindegy is most már nem számít.
Mivel eleve tudtuk, hogy milyen csapatba kerülünk, ezért az ismerkedéssel további problémák nem is adódtak. Aláírtunk egy papírt és megkapta mindenki a rózsaszínes BGF KVIK-es karszalagot. Kezdődhetett az igazi móka… A történet valódi kezdete.

A táborig egy külön vonattal jutottunk le, ahol már kicsit mélyebben nyílt lehetőségünk egymás megismerésére. Mert hát ugye a pályaudvar elég nagy, a vonat kabinjai mégis csak zártabbak. Beszélgettünk ott mindenről, kezdve attól, hogy ki miért jelentkezett ide egészen addig, hogy kinek milyen állata van otthon. A tábori „szüleink „már ekkor velünk voltak és igyekeztek mindent megtenni, hogy mire leérünk legalább a csapat egy része, ha csak felületesen is, de ismerje a másikat. Két és fél óra amúgy ehhez bőven elég is volt, így mire leértünk nem úgy álltunk egymás mellett, mint valami ismeretlen banda, akiket csak egymás mellé állítottak. A „becsekkolásnál” már mindenki beszélgetett mindenkivel, és ezt gyakran akkor is nehezünkre esett abbahagyni, mikor a csapat színünknek megfelelő pólót és az egyedi beléptető kártyáinkat vettük át. A szüleink azonban szerencsére hihetetlen türelemmel viselték a szeleburdi viselkedésünk.

Az első ismerkedős feladatnál a csapatok egy előre megbeszélt helyen kezdtek el gyülekezni. Ez meglepően jól ment, pedig a késések általában gyakoriak. Fogalmunk sem volt mit kell csinálni, de azt az utasítást kaptuk, hogy üljünk kör alakba, hogy mindenki beférjen a körbe. Mikor ez sikerült megkaptuk a kis feladatot:  Meséljünk néhány mondatot magunkról. Emlékszem akkor azt gondoltam, hogy  ez nem olyan nehéz, de mikor rám esett a sor totál lefagytam. És mi jutott persze először eszembe? Ja, 10 éve írok. Amint kimondtam totál lefagytam. Én ezt mondtam? Régen azért ez nem ment volna ennyire nyíltan. Szerencsémre azonban itt ezt egész jól fogadták. Ezt így le is tudtam. Tulajdonképpen az első nap körülbelül ez volt, plusz némi medencézés a jéghideg vízben, de akkor az pont jól is esett.

A második nap személy szerint a kedvencem, mert eljött a csapatjátékok ideje. Mondanom sem kell, ez teljesen összekovácsolt mindenkit. Mert hát, ahogy az a csapat indulónkban is benne volt „ A csapatért mindenki megteszi”. És valóban meg is tettük, bár ez szerintem koránt sem esett senkinek a nehezére. Addigra voltunk már olyan kapcsolatban, hogy megértsük ez nem csak rólunk szól, hanem egy csapatról is. Ha mi nem adunk bele mindent, hogy várhatjuk el ezt mástól ? Szerintem sehogy. Így aztán mindenki próbált úgy összedolgozni a többiekkel, ahogy tudott. Volt aki az erejét, más a tudását míg mások a humorát adta bele az egészbe .Mindeközben észre sem vettük, hogy az előző nap még egymás számára teljesen ismeretlen emberek elkezdték segíteni egymást ott ahol tudják: Ha kell bíztatják egymást, máskor vigaszt nyújtanak vagy egyszerűen csak ott állnak egymás mellett. És ehhez nem kellett más csak egy csipetnyi elfogadás , három csodálatos csoport vezető és egy maréknyi ismeretlen ember. A „varázslat” pedig valóban ennyiből áll. Ilyen egyszerű az egész. Ezt a napot nem fogom sosem elfelejteni… Amíg élek benne fog élni az emlékeimben, amint egymásnak kiabálunk a váltóversenyen vagy ahogy nevetve ülünk a medence szélén. Többé már nem voltunk ismeretlenek. Sokkal inkább voltunk haverok, barátok vagy, ha ez jobban tetszik egy csapat ismerős voltunk, akik azért jöttek, hogy jól érezzék magukat és megünnepeljék a sikeres felvételijüket. Se többek ennél se kevesebbek.

A váltó versenyeket követően még voltak egészen másféle feladatok is, mint például olyan játékok, hogy számoljon el a csapat tízig, de úgy hogy egy számot csak egy ember mondhat. Tehát valaki elkezdi, hogy egy és más valaki folytatja, hogy kettő, de ha már két ember mondja egyszerre , akkor mindez kezdődik újra. Először azt hittem idegtépő lesz, de végül is ezzel is csak jobban kiismertük egymást, hogy ki szeret szerepelni és ki az, aki kivárja a maga idejét. Szóval itt minden jó volt valamire. Azt kell mondjam minden nap iszonyatos gyorsan szaladt el. Bezzeg otthon ülve alig akar múlni az idő, de ahogy a mondás is tartja, jó társaságba bezzeg mindig rohan. Így esténként mindig abban a tudatban hunytuk le a szemünk, hogy hamarosan ennek is vége lesz. Hogy már nem úgy fogunk együtt lenni, mint egy nagy csapat, hanem mint egy halomnyi diák egy tucat papír előtt azon agyalva, hogy ezt mégis hogyan lehet túlélni a vizsgaidőszakokat.
Az utolsó nap, ha lehet így mondani, volt a legkülönlegesebb, talán azért is, egy kicsit felszabadultabb volt, mint a többi és szerintem a csapatjátékok, mint a Twisterezés vagy az Activity már sokkal jobban ment. Tudtuk ki miben erős, kire miben lehet számítani, így aztán erre építkezhettünk.

Addigra már mindenki annyira összeszokott, hogy hihetetlennek tartottuk, hogy haza kell menni. Én személy szerint iszonyat rosszul éreztem magam már a nap elején, mikor a búcsú már a fejünk felett lógott, mint valami fára akasztott hinta, hogy egy adott pillanatban megadva magát ránk szakadjon. Mindezek ellenére igyekeztem a legjobb formámat adni és minden játékban a lehető legaktívabban részt venni… Legyen szó a „Nincsen hangotok!" üvöltéséről vagy a csapat induló skandálásáról…
A búcsú iszonyatos nehéz volt. Akármennyire is mondják, hogy ez a pár nap nem kovácsol barátságokat…. igen is kovácsol . Nem csak barátságokat, hanem egy egész közösséget, aminek a tagja lenni óriási nagy élmény. Igen, persze tudjuk azt is, hogy egyetemen is találkozunk, de mégis nagyon nehéz szívvel hagytuk ott az egész tábort.

Az emlékeinkben azonban biztosan örökké megmaradnak majd azok az esték is, amikor Metzker Viki, Matt Flaron, Kis Grófo vagy a Hősök zenéire ropta hajnalokig az egész tábor. Mikor csak a zene és mi léteztünk…
Tudom még nagyon friss az összes tapasztalat , az összes emlék és időre lesz mire leülepszik … de mégis úgy érzem , hogy ez a három nap olyan volt ,ahogy ígérték. Az életünk három legjobb és legemlékezetesebb napja.

Minden percre úgy fogok emlékezni, hogy hálás vagyok amiért itt lehettem. Első sorban a szüleimnek, akik finanszírozták az egészet és nem utolsó sorban a szervezőknek, akik nagyon profi munkát végeztek a tábor lebonyolítást illetően. Külön köszönet illeti a csoportvezetőinket, is akik a szívüket , lelküket sőt szó szerint a hangukat adták , hogy mi egy olyan élménnyel legyünk gazdagabbak, amit még évek múlva is boldogan mesélünk. Rettentő hálás vagyok érte, de szerintem a többiek is. Köszönjük nektek a munkátokat! Remélem a közös élményeink még az évek során tovább bővülnek :)

Brigitte

Vissza

Elérhetőség

BGE KVIK HÖK
1054 Budapest, Alkotmány utca 9-11.
I. em. 108/A HÖK Iroda

+36 1 374 6221
+36 1 374 6245
+36 1 374 6246

© 2015 Minden jog fenntartva.

Készíts ingyenes honlapotWebnode